1989-1990 táján az akkori vezetés lelkesen dobta süllyesztőbe (vagy szoborparkba) korábbi „remekeit”, úgy gondolva eme nemes „műalkotások nemigen érnek többet, mint hogy süllyesztőben végezzék. (Bár sajnos a lelkes tömeg így megfosztva lett attól az élvezettől, hogy zsíros kenyeret adhasson Lenin elvtárs kezébe). Lassan azonban Csepel is megérdemelne egy saját szoborparkot a 2010-2013-es „remekművek” kiállítása végett.
Öröm végigmenni „fejlődő” kerületünkön: szobor itt, szobor ott, meg művészi virágágyás is a Szent Imre téren, amelyre lelkes közterület-fenntartók hűen vigyáznak. Szép kerületünk számára Némethünk de nagyon Szilárd megadta a megújhodás újabb lehetőségét: köztéri szobrokkal színesítsük életünket. Igaz, az adófizetők lehet, hogy ezt annyira nem díjazzák, de mondjuk ki az igazságot: az „ESZME” örök.
Eme eszmének állított és állít Szilárdunk „örök” emlékeket. Természetesen a kerület központja a leghívogatóbb számára. Szent Imre terünk kellemes miliőjét máris megtörte egy monstre márvány emlékmű szemben az önkormányzat épületével. Hogy elrontotta az összképet: Kit érdekel, ilyen áldozatokat meg kell hozni az ESZME érdekében. Hogy annyi benne a művészi véna, mint macisajtban a brummogás: Kit érdekel, ilyen áldozatokat meg kell hozni az ESZME érdekében. Hogy az egyszerű járókelő számára is disszonáns és csúnya: Kit érdekel, ilyen áldozatokat meg kell hozni az ESZME érdekében.
Áruház terünk már többed ízben esik áldozatául kerületünk már annyira nem ifjú és filigrán, de annál lelkesebb titánjának. Szilárdunk nem elégedett meg Áruház terünk és Egészségházunk átnevezésével, ill. önmaga képére formálásával, de mindkét átnevezett helyet ennek örömére megajándékozta 1-1 „műalkotással”. Mielőtt eme nemes műalkotásokat a gyarló por számára is elérhetővé tette, a hőslelkű (már nem annyira) ifjú fájó döntést hozott:
„máglyára, el, igen kemény
parancsolt de Szilárd”
és az Áruház téri, korábban jobb napokat megélt padjai, melyek a pórnép pihenését szolgáltak, eltávolításra kerültek korábbi helyükről. (Szilárdunk szilárdan visszarakatott pár padot olyan helyekre, ahol a pórnép tevékenységét figyelheti az Egészségház kamerája is. Nehogy már beszennyezzék eme nemes teret a plebejusok azzal, hogy le merik tenni szebbik felüket egy padra).
Szóval Áruház terünk nemcsak új névvel, hanem természetesen a galád padok eltávolítása után új szoborral is gazdagodott. Itt is csak az ESZME vezérelte nem túl fiatal, de annál lelkesebb vezetőnket, az esztétika számára harmadlagos szempont. De lelkes közterület-őreink lánlelkűen vigyázzák eme nemes – műalkotásnak nem mondható – tákolmányt is. (Nyílván önszántukból, és saját túlórájukból, ehhez semmi köze nem lehet bármi közpénznek, mivel őket is hajtja a „nagy lottyos” indulat).
De tovább repeshet a csepeli lakosok szíve: kaptunk Tóth Ilonát is dupplán. Kit érdekel a nemzetiesen felbuzdult „ifjak” közül, hogy a történészek mai napig nem tudják eldönteni: Tóth Ilona mártír volt és áldozat, vagy egy lincselő. Ilonánk duplázott: nem elég, hogy kapott egy Egészségházat, de remek kis üvegbe vésett műremek is készült róla, ami minden arra járó számára megtekinthető. Tudtuk, hogy erre vágytunk: átlátszó Tóth Ilonára az Egészségházban.. Végre megvalósult ez az elfojtott álma minden csepelinek.
Szilárdunk megtalálta az új helyszínt: már épül egy talapzat a Postával szemben, az I. világháborús áldozatok emlékművénél. Már sejtjük, hogy szobrot kapunk (mert épp ez, amire vágytunk mindannyian, MI csepeliek), és valószínű ez a mű sem fogja meghaladni a korábbiakat sem esztétikai, sem tartalmi kivitelben.
Kedves Polgármester Úr!
Kérünk, hogy a maradék pár hónapban ne hagyj minket szobor nélkül! Nagy a Szent Imre tér, és még nem is használtad ki a Rákóczi Kert által nyújtott lehetőségeket. Mi örülünk, ha szép zöld fákat áldozol fel. És kérünk, könyörgünk: állíts végre magadról is szobrot, hogy kedves tevékenységedet, melyet a kerület érdekében végeztél, soha ne felejthessük el!
Persze adnánk zsíros kenyeret is a kezedbe, mert mi tiszteljük a helyi hagyományokat.
(egy művészetkedvelő csepeli lakos)
