Zseniális ötlet volt.
Lecsökkentettük, történelmi lépés volt, gázár, gázár, Lázár, kiplakátoltuk, nyomattuk a médiában, egész oldalas hirdetést vettünk neki (az adófizetők pénzéből, persze, nem a sajátunkból, hát nem vagyunk mi hülyék).
Megnyertük vele a választásokat, megnyertük. Átküzöttük magunkat mindenkin, mint szíriai menekült a határon.
Az idióta magyar annyira csóri, szerencsétlen, hogy ennek is örül. Nem a munkahelyek megteremtése, a polgárosodás, az oktatás és az egészségügy fejlesztése vagy a bérek felzárkózása jelent megoldást, az túl bonyolult, nem is értünk hozzá: nálunk a problémát a másik végéről kell megfogni, és
államilag szabályozni az árakat.
Az egyszerű. Lehet kommunikálni.
Biztos volt, hogy mindez az EU-nak nem fog megfelelni, hiszen az EU a szabad piacra épül, a szabad piac nem szereti, ha megmondják, mennyiért adhatja el a terméket. Hát az EU elindított ellenünk kapásból két kötelezettségszegési eljárást, de mi lendületben voltunk, szabadságharcoltunk, bennünket különben is a rövid távú érdekek vezettek - politikai tőkét akartunk kovácsolni még olyan alakokkal is, mint ez a Szilárd.
Volt nyugdíjvédőnk. Hogy megvédte a nyugdíjunkat! Aztán lett rezsibiztosunk. Most majd megvédi a gonoszbrüsszel ellen a rezsinket!
Kiállították ezeket a teljesen vállalhatatlan arcokat a kamerák elé,
a politikai elemzők elsápadva nézték, ahogy működött.
Az ellenzék telefújta a papírzsepit bánatában, hogy mindezt mégis hogy. És mit reagáljanak. Támadják? Támogassák? ... és mégis, miért nem nekik jutott az eszükbe?!
Zseniális ötlet volt.
Szóval kovácsoltunk belőle jó kis politikai tőkét, igaz, csak rövid távon, de arra elég volt, hogy nyerjünk. (Közben a nagy csökkentésben ugyan a haverok elkezdték bezsebelni a magyar energiarendszert (lásd Tigáz), tönkrementek szolgáltatók, állások ezrei szűntek meg, a dolognak volt hosszú távú gazdasági hatása is, de ez bennünket csak addig érdekelt, amíg a versenytársakat ki lehetett szorítani a piacról.) A történetnek itt vége is lenne, ha nem lett volna az a fránya levél, amit persze megszimatolt a sajtó.
Most itt állunk, mint amikor a túlórázó férjet rajtakapják a titkárnőn, íróasztalon: édesem, én csak téged szeretlek. Persze, hogy marad a csökkentés. A történelmi.
Dehogy egyezkedünk a gonosz multikkal, meg a még gonoszabb Brüsszellel.
Azaz mégis. Dehogy emelkednek majd az árak, mert tarthatatlan az egész. Dehogy volt blöff. Nincs levél. Van levél.
Látom, hogy válás lesz a vége és a feleség viszi a házat, az autót és a gyerekeket.
